Ady Endre

Itthon

Áldott kezeddel simogatsz meg,
Anyám.
Intő szavad még mintha hallanám,
Míg rám borulsz
S áldott kezeddel simogatsz meg.
A régi intést elfeledtem,
Anyám.
Azért zúdult annyi vihar reám;
Úgy összetört!...
A régi intést elfeledtem.

Beteg vagyok, az élet megtört,
Anyám.
Hol az a vágy, mely hajszolt hajdanán?
Már nincs vágyam,
Beteg vagyok, az élet megtört.
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te,
Anyám.
Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán?...
Nem érdemlem...
De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te.

Már hallom a harangszó hangját,
Anyám.
De jó is itt, e csendes kis tanyán -
Leroskadni...
Már hallom a harangszó hangját...

Erasmus Roterodamus

Az orvostudomány dicsérete

Fordította és a jegyzeteket írta Magyar László András

Ponticulus Hungaricus • V. évfolyam 3. szám • 2001. március

"Utálom az orvosokat." — jegyezte meg a 84 éves Vera néni. "Sok időt töltöttem közöttük ( kollégaként és feleségként — A szerk.), jól ismerem őket". E sarkos vélemény után nézzük, hogyan vélekedett az orvostudomány néven emlegetett "lágy" alkalmazott természettudományról és annak művelőiről egy humanista író, filozófus és pedagógus: Rotterdami Erasmus.

Mivel az orvostudományt e helyről, [2] tisztelt hallgatóim, gondolatgazdag és remekbe szabott szónoklatokkal, többségtek előtt már gyakran dicsérték, mégpedig egyedülállóan ékesen szóló férfiak, érthető, ha kevéssé bízom benne, hogy akár e jelentőségteljes témának, akár pedig a ti várakozástoknak megfelelhetek. Hiszen egyrészt ügyetlen beszédem sem lehet méltó e, mondhatni szent tárgyhoz, másrészt hétköznapi szónoklatom sem kerülheti el, hogy számtalanszor hallott témájával unalmat ne keltsen. Ám mivel nem szeretném, ha azt hinnétek, hogy eltérek elődeink üdvös szokásától, kik szerint az ifjúság lelkét ünnepi magasztalással kell e dicső tudomány tanulására, csodálatára, imádatára ösztönözni és gyújtani, képességem szerint magam is megkísérlem — ha beszédem közben figyelmetek, humanitásotok [3] támogat majd, s ha sugárzó jóindulattal fordultok afelé, kit tekintélyetek szorított e föladat vállalására — megkísérlem tehát az orvoskar súlyát, tekintélyét, hasznát és szükségességét, ha nem is teljességében bemutatni, ami szinte megoldhatatlan föladat lenne, hanem csak főbb vonalaiban áttekinteni, olyasformán, mintha valamilyen drágasággal zsúfolt és dús királyi kincstárat ablakrácson át mutatnék meg a kíváncsiaknak.
Legfőbb dicsőségére pedig e tudománynak a következők válnak: Először is, hogy nem szorul kommendálásra, hiszen mind hasznos mind szükséges mivolta elégséges ajánlólevél számára e világban. Másodszor, hogy jóllehet már oly sokszor zengték kiváló tehetségek a dicséretét, [4] magasztalásához mégis pusztán önmagától s még a kevésbé ékesen szólók számára is mindig új és új anyaggal szolgál, arra tehát egyáltalán nem szorul, hogy — mint az egyéb, gyűlölködő vitákon elterjedt szokás — a többi tudomány csepülése árán magasztaltassék. Sőt inkább attól kell tartanunk, hogy előnyeit, melyek sajátjai, reá jellemző s vele egybeforrott méltóságát, emberi mértéket meghaladó fenségét emberi szó nem lesz képes visszaadni. Arra pedig gondolni sem gondolhatunk, hogy egyebek csepülése árán, kimódolt retorikai cirkalmakkal vagy szemfényvesztő szóáradattal lássunk dicséretéhez. Középszerű dolgokhoz illő az oly ajánlás, mely csúfságokkal való összehasonlításon, vagy céda külsőségeken alapul. A valódi értékeket elegendő akár a maguk mezítelenségében is fölmutatni.
Hiszen a többi mesterséget is — hogy mielőbb a tárgyra térjünk — ősidőktől a legnagyobb becsben tartották, nem lévén egy sem köztük, amelyik ne hajtott volna valamilyen szempontból nagy hasznot az emberiségnek. Az orvoslás találmánya viszont oly csodálatosnak, gyakorlata pedig az emberi nem számára oly jótékonynak bizonyult, hogy megalapítóit vagy egyenest istennek hitték, mint például Apollónt, [5] vagy fiát Aszklépioszt (Plinius szerint még az is megesett, hogy egyenest bizonyos orvosi fölfedezések emeltek egyeseket az istenek közé), vagy pedig ugyanolyan tiszteletre méltatták őket, mint az isteneket, ahogyan pl. Aszklepiadésszel [6] cselekedték, akit mint valami illír eredetű kisistent tartottak számon s Héraklésszel emlegettek egy sorban. S bár én nem helyeslem ezt az antik szokást, a mögötte rejlő szándékot és ítéletet mégis helyénvalónak vélem, hiszen helyesen érzékelteti és hirdeti, hogy a tudós és becsületes orvost lehetetlen elégségesen s valóban méltóan megjutalmazni.
Ha ugyanis meghányjuk-vetjük magunkban, mily összetetten sokfélék az emberi testek, mily nagy a változatosság kor, nem, vidék, klíma, neveltetés, tanulás, életmód tekintetében, mily végtelen különbözőség tapasztalható a sok-sok ezernyi növény közt (a többi gyógyszert nem is említve), amelyek mindegyike más- és másutt terem, továbbá hogy hányféle betegség létezik — Plinius háromszáz név szerint ismertet említ — nem is beszélve az egyes betegségváltozatokról, amelyek megszámlálhatatlansága már abból is könnyen kiviláglik, ha csak a "láz" címszó alatti változatokat fölsoroljuk (ebből az egyből aztán következtethetünk a többire), s nem említve azokat a betegségeket sem, amelyek nap mint nap újonnan keletkeznek, s egyenest úgy keletkeznek, mintha szándékosan indulnának háborúba mesterségünk ellen, nem említve továbbá a több ezernyi mérgezésveszélyt, amelyeknek minden egyes válfaja más-más halálnemmel jár együtt s más-más gyógymódot követel, valamint nem sorolva föl a balesetek, katasztrófák, törések, égések, ficamok, sebesülések és hasonlók mindennapi eseteit sem, amelyek szinte vállvetve küzdenek együtt a betegségek csapataival, végül pedig meggondolva, milyen nehéz megfigyelni az égitesteket — hiszen ha ebben járatlan vagy, gyakran méreggé lesz az szer, mit orvosságként adsz a betegnek, hogy ne is szóljak közben a betegségek oly gyakran csalóka tüneteiről, akár a bőrszint vizsgálod, akár a vizelet jellemzőit fürkészed, akár pedig az érverés összhangjára figyelsz — be kell látnunk: e kórok mintha csak egyenest arra törekednének, hogy ellenségüket az orvost becsapják és félrevezessék! Mindenfelől csak úgy özönlenek a gondok, még beszédbe foglalni is nehéz számomra valamennyit!
Hanem amint az előbb említettem e hihetetlen változatosságot mind áttanulmányozni, a homályt tehetséggel eloszlatni, az akadályokat szorgalommal legyőzni, s a föld mély zsigereibe hatolva, a természet titkait mindenünnen kibányászva, valamennyi fűből, gyümölcsből, fából, állatból, drágakőből s végül magukból a mérgekből is az emberi életre zúduló valamennyi kórság orvosságát kikutatni, megfelelő használatuk titkát a számtalan szerzőből, tudományos műből sőt magukból a csillagokból is kilesni, s mindeme, mondom, oly rejtett dolgot gonddal kifürkészni, oly bonyolult dolgot a szellem erejével megkaparintani, oly számos dolgot emlékezetben tartani, oly szükséges dolgot a teljes emberi nem közös hasznára fordítani — vajon nem tényleg emberi erőt meghaladó, s valóban isteni tettnek tűnik-e mindez?

Ne vegye senki rossz néven szavaim. Ami napnál világosabb, hadd mondjam ki nyíltan, hisz nem magamat dicsérem, hanem egy tudományt magasztalok. Ha ugyanis életet adni Isten kiváltsága, a megadottat megvédeni a már hanyatlót megtartani, beláthatjuk, szükségképp szinte isteni tett. Bár korábban az éppoly hiszékeny, mint hálás antikvitás nem tagadta meg az orvosi mesterségtől még azt sem, amit mi immár egyedül Isten kiváltságának tartunk. Hiszen úgy hitte, hogy Aszklépiosz segítségével Tündaridész [7] és utána többen mások is visszatértek az Alvilágból a napvilágra. Olvashatunk arról is, hogy Aszklepiadész egy már halott, kiterített s elsiratott embert hozott haza a halotti máglyáról az életbe. Xanthosz,[8] a történetíró meg arról tudósít, hogy egy elpusztult oroszlánkölykt, továbbá egy sárkánykígyó által megölt embert is föltámasztottak egy bizonyos "halisz" nevű növény [9] seg���tségével. Iuba [10] pedig tanúsítja, hogy Africa-ban is valamilyen fűvel támasztottak föl valakit. Nem csodálkoznék viszont, ha akadnának, akik nem adnának hitelt e szavaknak. Persze annál hihetetlenebb valami, minél nagyobb csodálatot kelt egy mesterség iránt — mert erre törekszünk — s nyilván kénytelenek leszünk túlzásnak tartani azt, ami túl van a valón. Bár, ami a föltámasztott embert illeti, vajon lényeges-e, hogy a lélek isteni segédlettel kerül-e vissza a már elhagyott testrészekbe, vagy pedig a mélyen a testbe temetett, s a felülkerekedő betegség ereje által elnyomott lelket az orvos tudománya és gyógymódja ébreszti-e föl, téríti-e magához s tartja-e vissza, holott kiröppenése egyébként már bizonyos lett volna? Vajon nem szinte azonos teljesítmény-e halottat támasztani, illetve a már-már elhunytat magához téríteni? Hiszen többeket is név szerint említ Plinius "Világleírás"-ának hetedik könyvében, akik részint a temetőben, részint már a halotti máglyán, részint pedig napokkal haláluk után támadtak föl. Csoda ez és a csoda bizony csak keveseknek jut osztályrészül. De nem csodálatosabb-e még ennél is, amit manapság nyújt mesterségünk sokaknak? Ha pedig e mesterséget valóban a Legjobb s a Legnagyobb Istennek köszönhetjük — akinek mindent köszönhetünk — nem vélheti senki, hogy állításaim túlzások, nem pedig igazságok.
Számos betegség ereje oly nagy, hogy bizonyosan halálhoz vezetne, ha az orvos nem segítene rajtunk: ilyen például az idegbénulás (stupor), ami főként asszonyoknál gyakori, a szívroham (syncope profunda), a bénulás (paralysis) vagy a szélütés (apoplexia). Egyetlen korban vagy népnél sem hiányoznak e tekintetben a példák. Az pedig, aki ilyenkor a támadó halált tudományával elűzi, aki a rohamosan elhanyatló életerőt helyreállítja, vajon nem tekinthető-e joggal valamilyen jóságos és kegyes istenségnek?
Mit gondolsz, hány ember került sírba időnap előtt, míg az orvosi tudomány a betegségek jellegét és az orvosságok természetét kiismerte volna? Mit gondolsz, manapság hány ezer halandó él és virul, ki meg sem született volna, ha ugyane mesterség a születés veszedelmeinek megannyi ellenszerét s a szülészet alapelveit föl nem találta volna? Ezért könyörög kétségbeesetten az orvos segítő kezéért már az élet kapujában szülő és szülött egyaránt. E tudománynak köszönheti életét az is, aki meg sem született még, hiszen az orvos akadályozza meg a vetélést, ha az asszonyban egyébként van elég erő befogadni s megtartani a magot, s ha egyébként képes a szülésre. Ha tehát igaz a szólás: "Isten az ember oltalma", akkor, véleményem szerint vagy egyáltalán nincs helye annak a nemes görög mondásnak, hogy "Ember embernek jó szelleme", vagy ha mégis van, éppen a megbízható, derék orvosra illik leginkább, aki nem csupán megoltalmaz, hanem egyenest megment bennünket a vészben.
Vajon nem látszik-e tehát magánál a Hálátlanságnál is hálátlanabbnak, s még az életre is méltatlannak az, aki az orvostudományt, Isten mögött a második életadót, életvédőt, életmegtartót és életóvót nem szereti, nem méltányolja, nem becsüli s nem is tiszteli? Őt, akinek védelmét soha senki nem nélkülözheti? A többi tudományra ugyanis nincs mindig, mindannyiunknak szüksége. Az orvostudomány viszont valamennyi halandó életében szerepet játszik. Hiszen tegyük föl: nincsenek betegségek, s mindannyian jó egészségnek örvendünk — ám hogyan óvhatnánk meg ezt az állapotot, ha az orvos nem tanítana ki bennünket a hasznos és az ártó táplálékok különbségeire s a teljes életvitel helyes módjára, mit a görögök diétának neveznek?

Súlyos teher az emberek vállán az öregkor, amint éppúgy nem kerülhetünk el, mint magát a halált. De még maga az öregség is sokak számára később köszönt be s könnyebben is viselhető — hála a doktoroknak. Nem mese ugyanis, hogy az úgynevezett "kvintesszencia" [11] segítségével elűzhető az öregség s hogy általa az ember, mintegy levetve régi bőrét, megfiatalodik — hiszen akad erre jó néhány tanú.
De a medicina nem csak a testnek viseli gondját (amely az ember hitványabb fele), hanem a teljes emberre is ügyel, még ha a lélekkel a theológus, az orvos pedig a testtel kezdi is. Merthogy test és lélek szoros rokonsága és kapcsolata miatt a lélek bűnei éppúgy megterhelhetik a testet, mint ahogy a testi bajok is akadályozhatják, sőt ki is olthatják a lélek életerejét. Hisz ki oly makacs hirdetője az absztinenciának, a józanságnak, a düh mérséklésének, a bánat és a részegség kerülésének, a szerelem elvetésének, a testi vágyak megzabolázásának, mint éppen az orvos? Ugyan ki győzi meg hathatósabban a beteget arról, hogy ha életben akar maradni s az orvos gyógyító segítségét kívánja igénybe venni, legelőbb lelkét tisztítsa meg a bűnök mocskától. Vagy tán nem ugyanő-e az, aki, míg akár diététikus módon, akár gyógyszerek segítségével csökkenti a fekete epe mennyiségét, növeli a szív gyöngülő erejét, segíti az agyműködést, tisztítja az értelem szerveit, élesíti az elmét, tatarozza az emlékezet lakóhelyét s megjobbítja a teljes lélekállapotot, nyilvánvalóan az úgynevezett "külső emberen" át a "belső embert" is megmenti? Vajon nem segít-e a teljes emberen az, aki az elmeháborodottat, a búskomort, a mániákust, a holdkórost és a gyöngeelméjűt bajából kigyógyítja? A theológus azt éri el, hogy az ember bűneiből észre térjen, az orvos viszont azt, hogy legyen még, aki észre térhessen. Hiába léteznék a léleknek ama orvosa, ha a lélek, amelyet orvosolni kíván, már nem lenne helyén. Ha egy istentelent hirtelen bénulás, szélütés vagy valami egyéb kórság sújt, amely előbb rabolja el tőle az életét, mintsem annak megtisztítására csupán gondolhatna is, vajon nem hihetjük-e, hogy az, aki őt, ki egyébként nyomorult bűnösként kerülne sírba, bajából kigyógyítja, testileg s lelkileg egyaránt úgyszólván a pokoltól menti meg? Hiszen olyan helyzetbe juttatja az illetőt, hol módja lesz elkerülni az örök halált. S ugyan mit tanácsolhat a búskomornak a theológus, ha nincs aki hallja a tanácsát? Mi indíthatja meg az eszementet, ha elébb az orvos nem szabadítja meg fekete epéjétől [12] az illetőt?
Az istenesség s a többi erény, amely a keresztényi boldogság alapja, leginkább a lélektől függ, ez vitán felül áll. Másrészt viszont a lélek a testhez kötött, és akár akarja, akár nem, a testi szervekre szorul, józan értelmünk állapota tehát jórészt nyilván a test állapotától függ. Számtalan embert éppen testének szerencsétlen nedvalkata (ezt nevezik a görögök kraszisz-nak [13] vagy szüsztémá-nak), von akarata és szándéka ellenére a bűnbe, s míg lelke, derék lovasként, hiába rángatja a zablát, [14] hiába döfköd a sarkantyúval, a megvadult ló őt is magával rántja a mélybe. A lélek lát, a lélek hall, de ha a szemet hályog vonja be, ha a füljáratot sűrű nedv tömíti, a lélek hiába erős. Gyűlölhet a lélek, utálhat a lélek, ám mégis az értelem szerveire telepedett káros nedv okozza, ha gyűlölöd, kit szeretetre méltónak találsz, s utálod, kit utálni nem kívánsz. [15]
Platón szerint a filozófia lényege abban áll, hogy az érzelmek az értelemnek engedelmeskedjenek — a segítő orvos éppen erre törekszik, azért munkálkodva, hogy az embernek az a fele viruljon s döntsön, amelynek ítéletén alapul minden dicséretes cselekvés. Ha tehát az "ember" névre méltatlannak találjuk azt, akit vágyai állat gyanánt irányítanak, az "ember" név méltóságát nagyrészt az orvosoknak köszönhetjük.

S mivel mindez a köz- s magánemberek esetében is igen fontos, még mennyivel fontosabb, ha fejedelemről van szó. Az efféle ártalmak senkinek inkább nem árthatnak, mint éppen a leghatalmasabb királyoknak. Hisz még egyetlen kisember zavart elméje is mekkora fölfordulást képes okozni! A tanácsosok hiába jajgatnak ilyenkor: "Ne őrjöngj, Fejedelem, térj magadhoz!", ha az orvos tudományával magához nem tudja téríteni az akaratát és ítélőképességét vesztett királyt. Ha Caligulának megbízható orvosa lett volna, nem folyamodott volna őrültségében az emberi nem vesztére fegyver- és méregtárakhoz. Nyilván ez okból általános szokás a világ valamennyi népénél, hogy a fejedelem, orvosa nélkül, sehová sem mehet. A belátó fejedelmek ezért nem becsültek soha többre egyetlen tudományt sem, mint az orvosit. Eraszisztratosznak, [16] Arisztotelész vejének például — hogy a többieket ne is említsem — Ptolemaiosz, Antiokhosz király fia, apja meggyógyításáért száz talentumot ajándékozott. Ráadásul még a Biblia is kimondja, hogy az orvosnak meg kell adni a fizetséget, mégpedig nem csak azért, mert hasznos, hanem azért, mert egyenest nélkülözhetetlen, így hát, ami más derekakkal szemben csupán hálátlanság, az az orvossal szemben istentelenségnek számít, hiszen az orvos Isten segedelmének eszközeként tudományával azt védelmezi, ami Isten legjobb s legkedvesebb ajándéka számunkra, vagyis az életünket.
Szüleinknek sok mindent köszönhetünk, mert nyilvánvalóan őtőlük kapjuk az élet ajándékát. Szerintem viszont még ennél is többel tartozunk az orvosnak, hiszen neki többszörösét köszönhetjük annak, amit csak egy ízben köszönhettünk szüleinknek — már ha valóban nékik köszönhetjük az életet. Mély tisztelettel tartozunk ugyanis annak, aki kiment ellenségeink keze közül, s vajon nem kell e még jobban tisztelnünk az orvost, aki megmentésünk érdekében naponta küzd meg életünk megannyi halálos ellenségével? A királyokat istennek tekintjük, mert állítólag joguk van életünk s halálunk felől dönteni, ám míg ők gyilkolni ugyan valóban képesek, életet bizony csak olymódon adhatnak, ha nem veszik el tőlünk a meglévőt — ahogy a rabló menti meg az embert, ha agyon nem üti — ráadásul ekkor sem adhatnak mást, mint pusztán testi életet. Mennyivel közelebb áll hát az isteni jósághoz az a jócselekedet, amit az orvos visz végbe, aki a már-már pokolra szánt embert tudományával, tehetségével, gondoskodásával és hitével, szinte a halál torkából rángatja vissza? Egyéb dolgokban segíteni kötelesség, ám test és lélek biztos veszedelmében védelmezni az embert több, mint csupán nemes tett. Számítsd ehhez, hogy mindazt, ami az emberben jelentős, műveltséget, erényt, adottságot s minden egyebet az orvostudomány adományának kell tartanunk, hiszen ő azt óvja meg, ami nélkül semmi más nem létezhetnék. Ha pedig mindazt, ami az emberért van s magát az embert is az orvos menti meg, nyilvánvalóan mindennek nevében az orvost illeti a hála. Ha valójában nem is élhet az, aki a kórok fenyegetésében él, s nem élhet az sem, akinek nem óvja meg, vagy adja vissza egészséges életét az orvos, nem illő-e elismernünk, hogy ez utóbbi szinte életre szülője a betegnek? Ha pedig a halhatatlanság valóban kívánatos dolog, hát éppen az orvosok életet meghosszabbító tevékenysége az, amely, amennyire csak lehetséges, e kívánságunkat valóra váltja.
Érdemes-e mármost itt a közismert péld���kat fölhozni, Püthagoraszt, [17] Khrüszipposzt, [18] Platónt, a cenzor Catot, [19] Antoniust, [20] Castort, [21] azzal a számtalan emberrel egyetemben, akik közül többen orvosi megfigyelések alapján életüket, betegségektől menten, anélkül hosszabbították meg száz évnél is tovább, hogy képességeik hanyatlottak, emlékezetük megzavarodott, érzékeik pedig eltompultak vagy meggyöngültek volna? Vajon nem jeleníti-e meg immár itt és most mindez a remélt halhatatlanságot? Maga Krisztus a halhatatlanság forrása és egyedüli birtokosa halandó, ám betegségektől ment testet öltött egykor. A kereszttől nem borzadt, de a betegségektől igen. Vajon nem lenne-e csodálatos, ha Fejedelmünket erőnk szerint ebben is követhetnénk? Az apostolokról is olvashatjuk ugyan — akik közt pedig alig akadt, aki ne élt volna hosszú életet —, hogy megölték, legyilkolták őket, ám betegségeikről nincsen szó soha. S akárhogyan is történhetett ez — amit nekik áldott mivoltuk biztosított, azt adhatja meg nekünk az orvostudomány. Úgy vélem ugyanis, nem kell hallgatnunk azokra, akik éppoly tudatlan mint szemtelen módon azzal szoktak előhozakodni, hogy az erény végső próbája a betegség, mert abban a tévhitben élnek, hogy Pált súlyos fejfájás gyötörte volt, noha ő csupán a lelki kísértést, vagy ami még valószínűbb, a gonoszok nehezen elviselhető áskálódását nevezte betegségnek. Pál ráadásul az apostoli adottságok közt a gyógyítás adottságát is megemlíti.
Már az is jelentős mértékben növeli az orvoslás dicsőségét, hogy a császári törvények felsége és a pápai határozatok tekintélye is önként veti alá magát az orvosok ítéletének, például a nemi érettség, a születés és a mérgezések kérdéseiben, továbbá a házassággal kapcsolatos néhány kérdésben is. [22] Újfajta fölmagasztalása ez az orvostudománynak! Emberi életekről dönt a bíró, ítélete mégis az orvos véleményétől függ. Ha például a pápai kegy kedvez valakinek, csak akkor kedvez, ha az orvosi szakvélemény is támogatja ebben. A római pápa pedig, a törvény szerint, orvosi szakvélemény alapján dönti el, hogy a püspököt, akit bűnös és rettentő betegsége miatt váltottak le, el kell-e mozdítani püspöki székéből vagy vissza kell-e helyezni oda. Szent Ágoston meg teljesen az orvosok döntésére bízza mit kell tenni, esetleg még a beteg akarata ellenére is. Ugyancsak ő írja, hogy az orvost megillető honoráriumot, vagyis tudománya és fáradsága bérét, jogos erőszakkal is elvenni attól, aki visszatartja azt, éppúgy, mint a jogtalan tulajdonostól, vagy attól, aki rosszhiszeműen kaparintja meg a másét.
De azoknak is gyakran adnak az orvosok tanácsot, akik engedélyezett ráolvasásokkal űzik ki a gonosz démonokat az emberek testéből, például olyan betegségek esetében, amelyek rejtett okokból károsítják meg az egyes érzékszerveket vagy a szellemet s olyannyira démoni eredetű kóroknak tűnnek, hogy csak a legtapasztaltabb orvosok képesek eldönteni, vajon afféle "testesebb" démonokról van-e szó (a démonok ugyanis sokfélék lehetnek), akik orvosi beavatkozásra is reagálnak, vagy pedig valamilyen betegség hatolt-e be olyannyira a lélek legmélyebb rejtekeibe is, hogy szinte már a testtől függetlennek látszik. Kérlek titeket, hallgassatok türelemmel, míg az ennek igazolására szolgáló számtalan példa közül egyet, amelynek magam voltam tanúja, elbeszélek.

A hírneves orvost, Panaceust [23] ifjúkoromban jól ismertem. Ő a jelenlétemben gyógyított meg egy Phylarius nevezetű, spoletói származású embert, aki bélférgei miatt újfajta őrületbe esett, úgyhogy ha épp rohama volt, tökéletesen beszélt németül, amire egészségesen — köztudomásúlag — soha nem volt képes. Akadt-e az orvostudományban járatlanok közt olyan, aki ne hitte volna, hogy ezt az embert démon szállta meg? Ám Panaceus egy egyszerű és könnyedén elkészíthető orvossággal mégis kigyógyította őt elmebajából. A beteg persze, miután meggyógyult se nem beszélt, se nem értett többé németül. Ha viszont valaki az illetőt ennek ellenére, továbbra is megszállottnak tartaná, az azután a lehető legnagyobb dicsőséget szerezné az orvostudománynak, hiszen ezek szerint még a gonosz démonok is engedelmeskednek neki, s amint az életmentésben, ugyanúgy az ördögűzésben is szolgálója és vetélytársa az istenerőnek.

Akadtak persze akik Panaceus e cselekedetét a mágia művének tartották, hanem én még e vádaskodásukat is úgy fordítom, hogy mesterségünk dicsőségére és becsületére váljék: hiszen Panaceus ezek szerint olyasmit tett, amit az átlagember puszta emberi erővel nem hisz végbevihetőnek.
A régi időkben tehát, mikor a mocskos haszonlesés és a szennyes vágy még nem rontott meg mindent, joggal állott — egyedül valamennyi között — az orvosi mesterség különös becsben szent és magasztos férfiak, hatalmas királyok és híres szenátorok előtt, s joggal nem volt az emberi nem számára egyetlen mesterség sem értékesebb. Hiszen még a nagy Mózes sem egyéb, hanem — mint mondják — orvosi elvek alapján osztályozta az étkeket. Az ősi görögök Orpheusza [24] is állítólag írt a növények gyógyhatásairól. Homérosz pedig, aki kétségkívül egyedülálló forrása az ismereteknek, növényismertetésekben és az orvoslás dicséretében ugyancsak gazdag. Ő írta le számunkra a "mólü"-t [25] is, amely Homérosz szerint a legértékesebb, mérgek ellenében leghatásosabb növény. Felfedezését a költő Hermésznek tulajdonítja: az istenség evvel védte meg az ő Odüsszeuszát Kirké mérgével szemben. Ugyancsak Homérosz ajánlja lakomák alkalmával a "nephentesz"-t, [26] amely a bút és bánatot űzi el. Továbbá gyakran emlegeti tisztelettudóan Makhaónt, Paiónt, Kheirónt, Podalirioszt, [27] mint az orvostudomány nagyjait, kiknek tudása őszerinte nem csak egyes hősökön, hanem magukon az isteneken is segített. Evvel nyilván arra akart utalni, hogy még a legfelsőbb uraknak, fejedelmeknek is szükségük van az orvosok védelmére, illetve hogy felismerjük: még azoknak a sorsa is az orvosok kezében van, akik mindenki más élete s halála felől dönthetnek.
Soroljuk-e még, hogy ugyane költő, az Iliász 11. könyvében az orvosi hivatást a messze legszebb dicshimnuszra méltatta? Azt mondja ugyanis: "Egyetlen orvost is többre kell becsülnünk, mint nagy tömegét a többieknek." Másutt meg az orvost úgy jellemzi, hogy "mindenben művelt-"nek nevezi őt, leplezetlenül kimondva a tényt: ez a mesterség nem egyik vagy másik tudományon, hanem valamennyi tudomány ismeretén és áttekintésén s a pontos gondolkodás mellett széleskörű tapasztalaton is alapul.
A szamoszi Püthagorász, akit az antikvitás afféle szentnek tartott, állítólag remek könyvet hagyott az utókorra a növények tulajdonságairól. Platónt, Arisztotelészt, Theophrasztoszt, [28] Khrüszipposzt, a cenzor Catot és Varrot, [29] akik mindegyike azon szorgoskodott, hogy e tudományt belefoglalja tanulmányaiba vagy életművébe ne is említsük itt, de vajon a pontoszi királyt, Mithridatészt, [30] nem inkább orvosi jártassága tette-e híressé s emelte-e igazi nagysággá, mint — egyébként dúsgazdag — országa, vagy csodálatos, 21 nyelvet felölelő nyelvtudása? Mithridatész ugyanis — mint Plinius írja — orvosi tanulmányokat, gyógyszerészeti munkákat és recepteket is hagyott hátra titkos iratai között: egy kiváló terjékfajta még ma is az ő nevét viseli. Mostanság általában a kockázás, a vadászat és a viccmesélés számít királyi időtöltésnek. A római nép egykori vezetői azonban mindig is azt tekintették a legfontosabbnak, hogy újfajta gyógynövényeket importáljanak messzi országokból s ekképpen gyarapítsák az orvostudományt, de bizony a római népnek magának, az akkori világ urának sem volt ennél kedvesebb foglalatossága. Meg hát Krisztus, valamennyi tudomány atyja és fejedelme sem jogásznak, rhétornak, filozófusnak vallotta magát, hanem orvosnak, hiszen egyhelyütt önmagáról szólva tagadja, hogy azoknak lenne orvosra szükségük, akik jól vannak, másutt meg szamaritánusként olajat és bort önt a sebre, és földdel kevert köpetet ken a vak ember szemére. Vagy nem tudjuk-e, hogy Krisztus, mikor még ismeretlen volt e világ előtt, nem arannyal, hatalommal, hanem betegségek gyógyításával nyerte meg lassacskán az emberek szívét és lelkét. Amit pedig Ő, Istenként, puszta akaratával vitt végbe, azt az orvos, a maga képessége szerint, a gyógymódjával próbálja utánozni. De az orvos sincs teljesen híján az isteni erőnek, hiszen a gyógyítás hatalma Istentől származik. Krisztus sem látta el fontosabb útravalóval az apostolokat, mint avval a tanáccsal, hogy vendéglátóikat legelőbb e gyógyerő segítségével kötelezzék le, vagyis — mondja ő — gyógyítsák meg bajaikat és kenjék meg őket olajjal. Mikor Szent Pál egy kevés bor fogyasztását javallja az ő Timotheusának, hogy gyöngélkedő gyomrát rendbe hozza, vajon nem folyamodik-e nyíltan az orvostudományhoz? S ugyan miért csodálkoznánk az apostol esetén, hiszen a titokzatos dolgok kutatói szerint még Rafael[31] angyal is azért kapta nevét, mert kigyógyította vakságából Tóbiást? Ó, mily mennyei és valóban szent tudomány ez, ha isteni lények is tőle nyerhetik nevüket!
A halandók mindegyike más és más mesterséget tanul, az orvosi azonban az egyetlen, amelyet mindenkinek meg kell ismernie, mely mindenki számára szükséges. Ám mennyire ferde az emberi ítélet! Mindenki tudni akarja, melyik pénz valódi, melyik hamis, nehogy apró-cseprő ügyekben rászedhessék, de avval senki nem törődik, hogyan óvható meg a Legértékesebb. Ha pénzről van szó, senki nem hisz a más szemének, élet és egészség kérdésében viszont — ahogy mondani szokták — vakon követi mások ítéletét. Pedig, bár a teljes tudományt tökéletesen csak kevesek ismerhetik — mégpedig azok, akik egész életüket egyedül az orvoslás tanulmányozásának szentelték —, e részével, nevezetesen az egészség megóvására vonatkozó résszel, illendő lenne mindannyiunknak tisztában lennünk. Az is igaz viszont, hogy a bajok egy része nem a tudományból magából, hanem egyes aljas orvosok tudatlanságából vagy nagyravágyásából eredeztethető.

A barátság neve mindig is, még a vad és barbár népek körében is szent és tisztelt volt. A legjobb barátnak pedig azt tartották, aki jóban rosszban egyaránt hű maradt társához, hiszen úgy rajzanak a barátok, míg jól mennek a dolgok, mint nyáron a fecskék, ha meg rosszul mennek, ugyanúgy is röppennek tova mint ők, ha beköszönt a tél. Mennyivel derekabb barát hát az orvos, aki — mint a szeleukisz-madarak, akikről azt tartották, hogy a Casius-hegyiek soha máskor nem láthatták őket, csak akkor, ha a segítségükre volt szükségük a termést pusztító sáskák ellenében [32] — aki tehát, ha minden jól és vidáman folyik, soha meg nem jelenik, baj esetén viszont, vagyis mikor még a feleség és a gyermek is gyakran magára hagyja az embert, például elmebaj, bőrbaj, járvány idején, egyedül tart ki a beteg mellett, s ráadásul nem is hiába tart ki, mint a többség, hanem ottléte segítséget is jelent, támaszt a bajban lévőnek. Az orvos az, ki sokszor a saját életét kockára téve vív meg a betegséggel. És bizony még hálátlanságnál is súlyosabb, ha azok, akiket egy ily barát segítsége ment meg, veszély múltával képesek acsarkodni az orvosra, ahelyett, hogy atyjuk gyanánt tisztelnék és becsülnék. A közönséges barátot, akivel csak köszönőviszonyban vannak, vendégségbe hívják, mindazt, aki dörgölődzik hozzájuk, bizalmukba fogadják, de az igazi barátnak, mihelyt nincs rá szükségük, hátat fordítanak — de talán éppen azért is fordítanak hátat, mert belátják, hogy az ő szolgálatait sohasem tudnák érdemeihez méltóan meghálálni.
Ha az az ember ér a legtöbbet, aki a köznek legtöbbet használ, hát ez az a tudomány, amit minden érdemes férfinak ki kell tanulnia. Ha pedig akadnak olyanok, akik a dolgok értékét inkább anyagi hasznukon és az általuk elérhető nyereségen kívánják mérni — bár az orvostudomány szentebb annál, semhogy efféleképpen méricskéljük — nos, a mienk még ebből a szempontból sem alábbvaló mint a többi tudomány. Soha nem volt ugyanis semmi gyümölcsözőbb és hamarosb hasznot hajtó, mint emez. Eraszisztratosz, akiről az imént már megemlékeztem, Ptolemaiosz királytól, Kritobulosz [33] pedig Nagy Sándortól kapott állítólag hatalmas, szinte hihetetlen jutalmat. De hát miféle jutalom lehetne elég nagy annak, aki oly főt mentett meg, akinek üdvéért sok-sok ezer ember ment már a halálba. Minek említsem itt a Cassiusokat, Carpitanusokat, Aruncusokat, Albutinusokat, [34] akik — Plinius szerint — a princepstől és a közemberektől egyaránt hatalmas összegeket kaptak? De hát minek hozunk föl példákat a régi időkből, mintha nem akadnának ma is jó páran, akiket e tudomány krőzusi kincsekkel halmozott el? A Szónoklat és a Költészet legföljebb a legkiemelkedőbbeket tartja el. [35] A zenész, ha nem zseni, éhezik. A jogász, ha nem kiváló, sovány kenyéren él. Egyedül az orvostudomány tartja el és látja el mindazokat, akik reá adták fejüket. Sőt, bár számtalan résztudományból, végtelen mennyiségű ismeretből áll az orvostan, még az is gyakran megesik, hogy egyik-másik gyógymódon valami hülye szedi meg magát. Hiábavalósággal tehát semmiképp sem vádolható ez a tudomány! Ráadásul a többi mesterségből nem is mindenütt lehet megélni. A rhétor a szarmaták közt nyeli az éhkoppot, a birodalmi jog szakértője meg Angliában. [36] Az orvos viszont bárhová kerül a Földön, tisztessége mindig követi, s mindig lesz "útravalója" is, egyetlen tudományra sem illik tehát inkább a görög közmondás: "A tudományt az egész világ tartja el".
Hanem Plinius, vagy valószínűleg mások, akiket idéz, éppen ezt hánytorgatják fel, vagyis, hogy az orvosi kenyérkereső mesterség. [37] Igaz, ami igaz, többre érdemes ez a tudomány, mintsem hogy kereset és haszon után fusson — ez az alantas mesterségek dolga. Mégis csúf hálátlanság éppen rajta számonkérni a fizetségét, rajta, akit lehetetlen méltóképp megfizetni. A legkiválóbb orvosok, akár az istenek, ingyen és kérés nélkül is gyógyítanak. Ám az isteni jótettet el nem ismerni, már arcátlanság. Az igaz orvos ugyan nem törődik semmit a honoráriummal, te viszont megérdemelnéd, hogy hihetetlen hálátlanságodért a törvény sújtson le rád.
Mármost nem titok számomra, hogy e nemes tudományt egykor a régiek is sokat szapulták, s hogy ma is egyes tudatlanok sokat gyalázzák. Catonak sem nyerte el a tetszését, neki ugyan nem eleve a dologgal volt baja, hanem, színrómai létére, nem állhatta az orvostudományt, mint jellegzetesen görög, feltörekvő mesterséget. Meg aztán oly nagyra becsülte a puszta tapasztalatot, hogy az orvoslást még tudománynak sem tartotta. De hát ő még a teljes görög filozófiát is ki akarta a városból tiltani. Úgy gondolta ez a faragatlan ember, hogy az emberi szervezet megtisztításához elegendő a káposzta és a gyakori hányás és noha az orvosok esküdt ellensége volt, testi erejét, állítólag, egyszerű orvosi megfigyelései segítségével késő öregségéig töretlen sikerült megőriznie.
Azt is mondják, hogy egyedül az orvosok gyilkolhatnak teljesen büntetlenül. Ha ez igaz, a jó orvosok még figyelemreméltóbbak: hiszen bár alkalmuk lenne nem csupán büntetlenül, de még pénzért is ölni, ők mégis a gyógyítást választják. Képesség kérdése, hogy mit tudnának, de hogy mit nem akarnak, az már erkölcs dolga.
A borisszák poharazgatás közben gyakran előhozakodnak a szólással: "Aki az orvosi előírások szerint él, nyomorultul él." Mintha bizony szétrepedni az italtól, belerokkanni a nemi életbe, püffedni a sörtől, vagy álomba temetkezni maga volna a boldogság! De ugyan mi értelme is lenne szónoklattal cáfolni e himpelléreket, hiszen amúgy is eléggé megbánják, hogy oly szemtelenek voltak mesterségünkkel szemben, mikor majd köszvénytől meggörbedve, paralízistől bambán, idő előtt elhülyülve, s fiatalon megvakulva, mint egykor Sztészikhorosz, [38] e korábban szapult tudományt, bár megkésve, de ők is visszasírják. Jóságos tudományunk azonban még e méltatlanokon is szívesen segít — már ha tud.
Vannak, akik az ó-komédiából vett fordulattal az orvosokat "szarevők"-nek [39] nevezik. De vajon nem válik-e még ez a név is dicsőségükre, hiszen csak hogy az embereken bajukban segítsenek, tudományuk magasságából akár a mocsokig is leereszkednek. Ha ugyanis az orvosok ugyanolyan sértődősek lennének, mint amilyen szégyentelenek e gúnyolódok, bizony úgy hullanának az emberek, mint ősszel a legyek. Hanem ennek a hivatásnak megvan az a — jó királyokkal közös — tulajdonsága, hogy cselekvőképessége ugyan jó, de hallása rossz.
Mint az általában lenni szokott, az orvosi rendben is akad, aki magát orvosnak vallja, jóllehet minden inkább, mint orvos. Ha tehát akadnak is, akik orvosság gyanánt mérget adnak, vagy akik nyereségvágyból vagy becsvágyból rossz tanáccsal látják el a beteget, mi lehet igazságtalanabb, mint egyes emberek vétkéért a teljes tudományt kárhoztatni? Vannak a papok közt is, akik házasságot törnek, még a szerzetesek közt is előfordulnak gyilkosok és kalózok, de mi köze mindennek az önmagában véve tökéletes valláshoz? Nincs oly szent hivatás, amely ne tartana el néhány gazembert. Foglaljuk imáinkba, hogy minden fejedelem olyan legyen, amilyennek annak kell lennie, aki e névre méltónak tartható. A fejedelemség intézménye azonban nem ítélhető el csak azért, mert egyesek e címen ellenséges martalócok módjára bánnak a közzel. Bár csak valamennyi orvos is valódi orvos lenne, akkor aztán nem lenne alapja a görög szólásnak: "Sokan legeltetnek, de kevesen szántanak". Bárcsak minden orvosra jellemző lenne ama szentség, amelyet Hippokratész ünnepélyes szavakba foglalt esküjében követel meg kollégáitól! Ha pedig tapasztalatunk szerint sokan semmibe is veszik ezt az eszményt, attól még nekünk törekednünk kell felé.
Ám mivel e tárgyról oly bőven lehetne beszélni, Kiváló Hallgatóim, hogy belátható időn belül aligha végezhetnénk vele, továbbá mivel meg kívánom tartani a beszéd elején tett ígéretemet is, úgy gondolom, itt az ideje, hogy az orvostudomány valamennyi itt elhangzott dicséretét befejezésül összefoglaljam.
Tehát: Sok minden akad ugyan, amit csupán régi mivolta tesz értékessé, ezt a mesterséget azonban — valamennyi közt elsőként — a szükség szülte meg. Ha a tudományokat föltalálói fémjelzik, ennek föltalálása mindenképp az istenek művének tartható. Ha a tisztelet növelni képes a tekintélyt, hát egy más tudomány sem részesült oly sokfelé s oly hosszú időn át ekkora tiszteletben. Ha a legjelentősebb emberek elismerése bárkit is naggyá tehet: hát ez a tudomány a legnagyobb királyoknak, a legkiválóbb férfiaknak szerzett gyönyörűséget, mi több, nevet. Ha valóban az a szép, ami nehéz: hát ennél a tudománynál nincs fáradságosabb, hiszen annyi részismeret, annyi kutatás szükséges minden részletéhez. Ha pedig a dolgokat méltóságuk szerint ítéljük meg, ugyan mi lehet magasztosabb, mint Isten jóságát megközelíteni. Ha hatékonyságuk szerint ítélünk: ugyan mi eredményesebb vagy nagyobb hatású, mint az, ha a teljes, biztos pusztulás elébe néző embert az életnek visszaadjuk? Ha viszont szükségességük szerint rangsoroljuk az értékeket, ugyan mi lehet olyan szükséges, mint az, ami nélkül nincs sem élet, sem születés? Ha szempontunk az erény, lehet-e az emberi nem megmentésénél erény nagyobb? Ha a haszon a fontos: ennél sem hatalmasabb, sem fontosabb haszon el nem képzelhető. Ha pedig a nyereségre gondolunk: ha nem e tudomány a legjövedelmezőbb, akkor bizony az emberek igen hálátlanok!
Nektek tehát, kiváló férfiak, melegen gratulálok, hiszen a legszebbik hivatásban van alkalmatok kitűnni. Titeket pedig, derék ifjak arra buzdítalak, teljes szívvel vállaljátok, s minden erőtökkel szolgáljátok e tudományt, amely néktek becsületet, dicsőséget, tekintélyt és vagyont szerezhet, s amellyel ti viszont barátaitoknak, hazátoknak, valamint az egész emberi fajnak hajthattok hasznot, mégpedig nem is akármilyet.
Ennyi.

Orvostörténeti Közlemények, 158—165 (1997—1998), pp. 75—87

forrás

Agrippa szatírája az orvosokról
Jobba György: Mi okozhatta Héphaisztosz sántaságát?
"A legnagyobb magyar belgyógyász"
Németh László: Korányi Sándor
Németh László: Orvostörténet és szellemtudomány
Németh László univerzuma
Magyar László András: Agrippa szatírája az orvosokról
Mozsolics Amália: Hephaistos sántasága
Puder Sándor: Orvoslás Shakespeare műveiben
A sárkányeregetés hasznáról
Schultheisz Emil: Medicina a reneszánsz egyetemen
Schultheisz Emil: Az arab medicina assimilatiója a későközépkori latin orvosi irodalomban
Schultheisz Emil: Avicenna és a psychosomatica gyökerei
Schultheisz Emil: A tanköltemény az orvosi oktatásban
Schultheisz Emil: Pitavaltól Conan Doyle-ig
Tony-Michel Torrilhon: Id. Pieter Bruegel betegségábrázolásai
Vida István: A pszichiátria Hölderlin korában

A kínaiak már a kórházban vannak

2013. december 09. 

 Kitört a háború a kínai orvosok miatt. Vagyis a kormány azon tervezete kapcsán, hogy legalizálja a keleti gyógyítók diplomáját. Az alternatív gyógymód hazai úttörője mérföldkőről beszél, míg a szakmai kollégium átgondolatlan, Európában példátlan lépésről, ami a betegbiztonságot veszélyezteti.

 Valóságos lázadás van készülőben a kormány tervei miatt, amely szerint legalizálnák a kínai orvosi diplomát hazánkban. Úgy ismerné el Magyarország a keleti gyógyítói végzettséget, hogy mindössze igazolást kérnének arról, az illetőt hazájában nem tiltották el hivatása gyakorlásától és persze elvégezte kint az orvosi egyetemet. Nyelvvizsga vagy magyarnyelvtudás nem kritérium.
„Rettenetes és borzasztó” – ezek a jelzők Hegyi Gabriella első szavai az elképzelések kapcsán. A Pécsi Tudományegyetem tanszékvezetője és a szakmai kollégium komplementer medicina tagozatának elnöke teljesen megdöbbent, és egészen rémisztő képeket vizionál. „Elképzelte a döntéshozók közül bárki is, mi lesz a betegellátással? Mekkora veszélybe kerülhet ezzel a gyógyítás és a beteg? Gondoljunk csak bele, hogy olyan orvos lesz itthon is egyenrangú bármelyik doktorunkkal, akinek fogalma sincs a nyugati orvoslási módszerekről, még a gyógyszereinket sem ismeri?"

„Mit csinálunk majd, ha naponta ezrével jönnek hozzánk a kínai orvosok?” – fakadt ki az egyébként a keleti gyógymódok hazai elismertetésén évek óta dolgozó Hegyi Gabriella, aki szerint két törvénnyel és az úgynevezett ekvivalencia bizottság állásfoglalásával is ellentétes a mostani javaslat. A hatályos jogszabályok ugyanis világosan rögzítik: a kínai orvoslás orvosi tevékenység, itthoni diplomához és szakvizsgához kötött, míg a bizottság azt mondja ki, hogy a két diploma nem „egyenértékű” – teszi hozzá a kollégiumi vezető.
Eőry Ajándok, a kínai orvoslás hazai úttörője szerint viszont rettenetes anomáliákat oldhat végre föl a törvényhozás. Ő 1989-ben hozta be az első kínai orvosokat hazánkba és alapított kínai gyógyító központot. „Teljes nonszensz volt eddig, hogy az az orvosprofesszor, akinek már az ükapja is ezzel foglalkozott, az itthoni egyetemen évek óta oktatja például az akupunktúrát, legálisan mégsem gyógyíthat, viszont az a magyar kollégája, aki nála tanult, igen” – érvel Eőry Ajándok, aki valóságos rendszerváltást vizionál a hazai ellátásban. „Minden kórházba kell egy kínai szakrendelő, amit a tb finanszíroz, és ahová szintén mehetnének a magyar betegek. Nem szabad veszni hagyni ezt a tudást, egy sor betegség esetében sokkal hatékonyabb és olcsóbb megoldást ad a több ezer éves keleti orvoslás” – mondja az orvos, aki szerint nem lennének hosszú várólisták gerinc- vagy csípőműtétekre, de egy idegbecsípődés miatt sem kellene két hétre betegállományba vonulni. Ezt ugyanis – állítja – két kezeléssel megoldja például az akupunktúra. Eőry doktor még a nyelvvizsga miatt sem aggódik, tökéletesen működne ugyanis a dolog szaktolmácsok bevonásával. A kínai diploma honosítása szerinte egyébként reménytelen is lenne, hiszen egészen más tárgyakat tanul egy keleti és egy nyugati orvos. „Nemigen tudná egy keleti orvos, mondjuk, a gyógyfüveken alapuló »gyógyszerpalettáját« vagy a 360 meridiánpontot lefordítani” – teszi még hozzá Eőry Ajándok.

Hegyi Gabriella pedig épp ezek miatt is háborog. „Hogy is képzeljük el az egyenlő mércét, mikor fogalmunk sincs, hogy mi minden van a fiókjukból előhúzott kis üvegcséikben?” Állítja: a világon sehol nincs olyan szabályozás, amit most tervezünk bevezetni. Európa összes országában az egyetem elvégzése után, kiegészítő kurzus keretében oktatják a kínai orvoslást. Önállóan csak orvos végezhet kiegészítő gyógymódként kínai filozófiára épülő terápiát.

Magyarországon jelenleg egytucatnyi kínai orvos praktizálhat külön engedéllyel és magyar orvos felügyeletével. Emellett 4200 magyar orvosnak van kiegészítő kínai orvosi jártassága, közülük körülbelül másfél ezer aktív, egyelőre magánpraxisba szorultak. A kínai orvosi egyetemet két magyar végezte el – 8 év alatt –, de itthon ők sem praktizálhattak.

A vitatott módosítást  (6.oldal 4.a pont) amúgy a parlament már elfogadta. A törvény végszavazásra vár.
 (Vasárnapi Hirek)

Abortusz és biológia

Anyaság biológiai nézőpontból A legtöbb emberi viselkedés különböző evolúciós stratégiákból szerveződik. Ezek mindegyike valamilyen ökológiai ill. szociális élettérhez való alkalmazkodás eredményeként alakult ki. Egyik esetben az egyik viselkedési taktika, a másik esetben a másik válhat optimális válasszá. Amikor a környezet változik, az ember - sokszor nem tudatosan - átkapcsol valamelyik új viselkedésformára, mert a korábbi nem felel meg a megváltozott feltételeknek. így pl. az anya és utóda közötti kapcsolat nagyon sokféle formát ölthet és ezek komoly erkölcsi következményeket hordoznak. A szociobiológia központi tétele szerint az emberek, éppúgy mint az állatok, arra szelektálódtak, hogy növeljék azoknak az utódoknak a számát, amelyek egy adott környezetben nagy valószínűséggel felnevelhetők. Elsősorban közvetlen leszármazottaink biztosítják azt, hogy génjeink elterjedjenek a következő generációban.

Éppen ezért a gyerekek születését, felnevelését, gondozását biztosító viselkedéseink nagy adaptív előnyt élveztek. Ez az evolúciós alapja annak, hogy olyan érzelmek és erkölcsi parancsok alakultak ki bennünk, amelyek a gyermek iránti szeretetben és az érte érzett felelősségben nyilvánulnak meg. Kevés ember van, aki nem akar gyereket és nem érez iránta ragaszkodást. Teológusok és erkölcsfilozófusok gyakran hivatkoznak erre a tényre, amikor az abortusz teljes tilalma mellett érvelnek . Úgy tűnik, biológiailag arra vagyunk predesztinálva, hogy utódokat hozzunk létre és azokat mindenáron megtartsuk. A valóságos helyzet azonban ennél jóval bonyolultabb. Az emberek, különösen a nők, korlátozott kapacitással rendelkeznek arra, hogy gyerekeket szüljenek és neveljenek fel. Egész életükben maximum 15-20 utódnak adhatnak életet, akik felnevelésébe sok időt és óriási energiát fektetnek. Különösen a múltban rakott ez nagy terheket a nők vállára. Ritkán adatott meg, hogy az elérhető maximális számú gyereket optimális körülmények között neveljék fel. Éppen ezért szabályozniuk kellett szülői ráfordításuk mértékét, intenzitását és időzítését. Arra szelektálódtak, hogy a rendelkezésre álló erőforrásokat bizonyos szempontok szerint osszák el utódaik között. Ebben elsősorban két tényezőcsoport játszik szerepet: a környezeti feltételek és az utódok olyan biológiai paraméterei mint kora és egészségi állapota. Mindezek eredményeként a nők a szaporodási stratégiák széles készletével rendelkeznek. A természetes szelekció olyan döntéshozó mechanizmust alakított ki, amely egy adott környezetben képes növelni a szaporodási nyereséget (túlélő utódok száma) a szaporodási veszteség rovására. Ilyen veszteség az anyai gének "elvesztése" a csecsemőkori halálozás következtében, az anya egészségügyi állapotának súlyos korlátozása, az anya szülői gondoskodásának "elpazarlása" olyan utódra, aki nem képes majd életben maradni és szaporodni. De ilyen veszteség lehet napjainkban a nő számára az is, ha megnövekedett családi terhei miatt gátolva érzi magát személyes életének, mindenekelőtt munkájának és szórakozás ának a végzésében. Röviden azt lehet mondani, hogy a nők erős vágyat és érzelmi elkötelezettséget éreznek a gyerekek szülésére és felnevelésére, de sok esetben adaptíve előnyös a gyermekvállalás és gondozás megtagadása ill. egy másik gyerekre való átruházása. Miután a 6. fejezetben részletesen beszéltünk ezekről a stratégiákról, most megelégszünk néhány viselkedési tendencia bemutatásával.

A vizsgálatok azt mutatják, hogy instabil és előrejelezhetetlen társadalmi feltételek között növekszik az utódok száma (r-szelekció) a művi abortusz csökkenésével és a gyermekbántalmazás kockázatának emelkedésével együtt.

Az abortuszok, elhanyagolások és gyermekgyilkosságok nagy részéért szerte a világon a megfelelő anyagi források hiánya, az egymást követő szülések közötti rövid időtartam és az apa mint jövedelemforrás hiánya vagy nem ismerete a felelős. Olyan körülmények ezek, amikor az utódok várható túlélése és ezzel a szülők genetikai képviseletének biztosítása nagyon kockázatos. Ugyanez vonatkozik a gyerekek biológiai sajátosságaira. A fizikailag és szellemileg visszamaradott gyerekek a szülői elhanyagolás és bántalmazás nagyobb kockázatának vannak kitéve. Hasonlóképpen sokszorosára növekszik a nem vérrokon gyerekek elhanyagolásának valószínűsége mostoha szülők jelenlétében. A gyerekek kora szintén befolyásolja a szülői gondoskodás formáját: az idősebb utódok, akik közelebb vannak a szaporodóképes korhoz és akikbe már több szülői gondoskodást fordítottak, az elhanyagolás és bántalmazás kisebb kockázatának vannak kitéve mint a fiatalabbak. Szintén fontos a gyermekek neme: számos kultúrában elterjedt gyakorlat a fiúk előnyben részesítése a lányokkal szemben, elsősorban a társadalmi hierarchia csúcsán. Ennek egyrészt társadalmi okai vannak; a fiúk azok akik tradícionálisan biztosítják a vagyon és presztízs családi pozícióit. Másrészt része egy evolúciós stratégiának: a sikeres hímek nagyobb mértékben képesek elterjeszteni szüleik génjeit mint nőstény testvéreik.
Abortusz: igen vagy nem?
Mit mondhatunk ezek után az abortusz etikai státusáról, amely napjaink egyik nagyon égető kérdése? A szülői viselkedés nagyon széles tartományt foglal magában, amely a legkülönbözőbb szaporodási motivációkból szerveződik. Az anya biológiai érdekei egyik esetben a csecsemő felnevelését, másik esetben az abortuszt, egy harmadik esetben pedig az egyik utód kisebb mértékű gondozását és a másikkal való nagyobb törődést szolgálják. Ebben az értelemben az abortusz a nők reproduktív stratégiájának fontos része, adaptív válasz bizonyos környezeti hatásokra. Ennek ellenére a tradícionális egyházak és vallási közösségek többsége egy szélsőségesen abortuszellenes nézőpontot fogalmaz meg. Valamennyi világvallás tiltja a magzati élet önkéntes megszakítását. A budhizmus és a hinduizmus az abortuszt az újjászületések végtelen körforgásába való illetéktelen beavatkozásnak minősíti; az iszlám az élet elparazlásaként fogja fel; a kereszténység pedig az emberi élet szentsége elleni merényletnek tartja. Ezeket a tételeket egy nagyon sajátos történelmi helyzet hozta létre. Valamennyi világvallás kezdetben a hívők szűk csoportjából szerveződött. A cél nem csupán a vallási tanok elterjesztése volt, hanem egyúttal a csoportok megerősödése és növekedése. Ezeknek a vallási közösségeknek elemi érdekében állt, hogy a vallás népszerűsítésével együtt növeljék leszármazottaik körét. Nem csoda, hogy a szent iratokban szereplő próféták egyúttal biológiai értelemben is "alapító atyák" voltak, akiktől a nemzetség eredt. A korai vallási csoportokat szinte mindenhol ellenséges társadalmak vették körül - gondoljunk pl. a keresztény kommunákra. Terjeszkedésük egyik előfeltétele volt, hogy növeljék a hitközösség létszámát, aminek eszközéül a térítésen kívül a nagy szaporaság kínálkozott. Az állandó harcokból származó veszteségek, a betegségek miatti halálozások, nem kevésbé a távoli vidékekre irányuló misszionárius utak sok utódot igényeltek. Ezeket a gyerekeket viszonylag biztonságosan fel tudták nevelni a közösségen belül, mert támogatásra számíthattak a velük együtt élő rokonok és hittársak személyében. Nem volt értelme az abortusznak és gyermekgyilkosságoknak, amelyek egyébként a környező kultúrákban már ekkor is a gyermekszabáIyozás fő eszközei voltak. Az abortusz tilalma így hozzájárult a kereszténység és más nagy egyházak sikeres elterjedéséhez, amely tovább erősítette a magzati élet sérthetetlenségének az erkölcsi parancsát. Azzal együtt, hogy a keresztény egyház fokozatosan megerősödött, abortuszellenes szemlélete bonyolult teológiai és metafizikai érvekkel gazdagodott. E tilalom egyre kényszerítőbb jelleget öltött Európa lakossága számára. Jelenlegi formájában mindenekelőtt a magzat élethez való elsődleges jogát hangsúlyozza. A keresztény teológusok és morálfilozófusok többsége szerint a megtermékenyített petesejt élő személynek vagy legalábbis potenciális személynek tekinthető, akit nem szabad meggyilkolni. Ezt az alapelvet, amely az élet szentségének védelmét hivatott szolgálni, időt és kultúrákat átívelő egyetemes tételnek tartanak. A valóság azonban bonyolultabb képet mutat. Még a katolikus hívők is gyakran megszegik ezt a szabályt. Az emberek mindenhol követnek el abortuszt, amelynek aránya meglepően magas. Olaszországban, amely pedig ma is a katolikus hit egyik bástyája, a vizsgálatok szerint 345 művi abortusz esik 1000 szülésre. Az abortusz és gyermekgyilkosság mindig is lényeges eleme volt a populációnövekedés szabályozásának szerte a történelmi Európában. Annak ellenére, hogy az egyházi hatóságok súlyosan büntették ezeket a vétségeket, olykor az élve eltemettetés és elégetés módszerét is alkalmazva. Sőt, egy jelenlegi ausztráliai vizsgálat szerint a megkérdezettek 55%-a azt állította, hogy törvényesen meg kellene engedni a szellemileg vagy fizikailag visszamaradott újszülöttek feláldozását. Mindezek az adatok újból azt a különbséget húzzák alá, amely az erkölcs mint lelkiismereti-érzelmi parancs ill. mint kulturálisan kialakított szabályok és normák készlete között húzódik. Az emberek akkor is készek követni meggyőződésüket, ha az esetleg szemben áll a tételes normákkal. Az abortusszal kapcsolatos vallási előírások csak akkor meggyőzőek, ha egybevágnak az egyének törekvéseivel vagy egyszerűen az embereknek nincs más választásuk. Minden más esetben az emberek várhatóan saját érdekeiket fogják követni, beleértve azokat, amelyek biológiai természetűek. Az egyének persze sokféle hatásnak vannak kitéve erkölcsi döntéseik során. Az abortusszal kapcsolatos állásfoglalást nagymértékben alakítják az olyan értékek mint a társadalom érdeke (különösen a csökkenő népességű országokban), az anya egészségi állapota, a magzat élethez való joga, stb. Ezek számbavétele során gyakran elfeledkeznek az egyik legfontosabbról: az anya biológiai érdekeiről. Evolúciós értelemben a magzat az anyai (és apai) gének kombinációja, része a nő (és a férfi) reproduktív viselkedésének. Ők azok, akik - nem feltétlenül tudatosan - kiértékelik a szaporodás várható előnyeit és hátrányait, és döntést hoznak génjeik továbbadásáról vagy annak időleges felfüggesztéséről. Az anyák, úgy gondolom, mindig is fenntartják a jogot saját szaporodásuk ellenőrzésére. Eközben olyan viselkedési stratégiákat működtetnek, amelyek az evolúció során alakultak ki bennük mint a környezethez való alkalmazkodás formál. Éppen ezért kevés sikerre számíthatnak azok a programok, amelyek az abortusz szélsőséges visszaszorítását ill. tiltását tűzik napirendre. Könnyen megjósolható, hogy a Római Egyház jelenlegi szinte teljes körű elutasítása a fogamzásgátló szerekkel és az abortusszal kapcsolatban nem maradhat fenn sokáig. Ha mégis tovább él, hatásuk valószínűleg csak az elszánt vallási aktivisták kis csoportjára fog korlátozódni. A széles tömegek olyan irányokban mozdulnak el, amelyek megfelelnek - egyebek mellett - biológiai érdekeiknek.

(Részlet Bereczkei Tamás A génektől a kultúráig című könyvéből.)


Blogger komment :

Az egészségügy egyik legkirivóbb ellentmondása, hogy számos életterület és társadalmi baj egészségügyi problémaként kerül kezelésre, az egészségügy hatalma nő(ne) de feladataihoz képest kevés az eszköze és beszűkült a szemlélete. Az egészségügyben csapódnak le valóban a társadalmi bajok. Az egészségügy látszólagos , de valóságos hatalma ezért is emelkedik túl szakmai kompetenciáján : sokat hárit rá a társadalom, és a " közlelkiismeret " megnyugszik , mert a megoldatlannak látszó problémáira lám van intézményes , sőt szakszerű megoldás. A gyerekvárás , és születés életfordulójának " vezénylésében " is az egészségügy játssza a kulcsszerepet , sőt sokszor a főszerepet is.

A népességszaporodás , a terhesség és a csecsemők őrzése állami egészségügyi feladattá tette a folyamat kontrollját : az egészségügyön kérik számon a népességszaporulat zökkenéseit ( a közelmúlt vitájában , az abortusz kérdésben a nők mellett az orvosokat vádolták meg , még gyilkosságok elkövetésével is. ) A megszületett és megnemszületett életekért viselik a felelősséget , hiszen a fogamzásgátlás modern módszereiben ugyancsak az orvosok kompetenciáját igénylik. Az egészségügy feladata a csecsemőhalandóság arányainak csökkentése - rajtuk kérik számon a terhesellátás zökkenőit , ők felelősek a veszélyeztetett terhesekért , ők vigyáznak a magzatokra. Az egészségügy feladatának látszik a peremhelyzetben lévő népesség születési katasztrófájának elkerülése is.Szerepet játszanak ott ahol a társadalmi elmaradottság a felelős, s a rossz helyzetet kellene korrigálni - koraszülés , csecsemőhalandóság , kis súlyú magzatok kockáztatása,vagy károsodottan született gyerekek ellátása is az egészségügyre hárul.

Összegezve a rossz társadalami helyzetben élők családok magas gyermekszámának néhány jellegzetes okát , a következőket mondhatjuk : a természeti népekre jellemző "naiv állapot" következménye az élet befolyásolásának korlátozottsága. Nem emelkednek, vagy nem tudnak felemelkedni a vegetativ lét fölé. A naiv tudat mindent elfogad , ami van , mert kötődik a természethez , és mert nincsenek eszközei a beavatkozásra. Ebben segitenek azok a " varázslatok", misztériumok , amelyek a kényszer elfogadását áldássá változtatják , nemesitik.

A másik fontos inditék az alávetettség elfogadása Az, hogy soha , semmibe, se természetbe , se társadalomba,semmikor nem tudott beleszólni , nem volt részvételi joga a saját életében sem. Nem tud élni, csak túlélni, szándék és erő csak a mai enni-innivaló megszerzésére futja , a következő nap a legtávlatosabb cél. Ezért áldásnak kell felfogni a kényszert. Nem ismeri a választás lehetőségét és jogát , elfogadja a mindenható magasabb hatalom diktátumát az van, ami elrendeltetett. Más a tudatlanság állapota, amikor nincs saját élete és a teste felett semmilyen rendelkezési lehetősége. Nem tudja mi történiok, miért. Nem tudja, ezért nem is képes azt befolyásolni.

A harmadik állapot, amikor módja van a választásra , van hozzá ismerete és tudása, de a természet parancsának isteni közvetitésével semmit nem állit szembe. Teljes alázattal, sőt örömteli alázattal fogadja , és beteljesiti elrendelt sorsát. Megszentelt tradició vezeti, amely folytatja ,elfogadja a világ és a természet rendjét. A vallás- elfogadás lényege , hogy a gyerek isteni ajándék , és hála illeti érte. Isten akaratának elfogadása alázat , a gyermek nevelése Istentől ránk ruházott kötelesség , és egyben dicsőség is. Amennyiben az anyagi eszközökben van hiány, ott a bizalom , " ha az Isten báránykát adott, legelőt is ad hozzá ". Talán ennél is erősebb a parancsok elfogadása, az alázat, a belenyugvás, a bizalom. A társadalmi bizonytalanság eltörpűl , a belső kétség elenyészik a magasabbrendű bizalom , az Isten igéretének biztonságával szemben.

Az első naiv állapot , amikor nem kérdés , hogy bármit is lehet, vagy kell tenni a természet folyamata ellen. A második , amikor nincs se társadalmi , se önkontroll a szülés fölött. A harmadik , ha hiányzik a befolyás önmaga testére, mert minden kontroll a mások kezében van. A negyedik olyan ellenerő , amelyik az embernél nagyobb hatalom bizalmára épit , a romló feltételekkel szembe : vallás , hit , etnikum, nemzetségi érdekek döntenek.

Alapvető életkérdésekről lévén szó, mint a fennmaradás, az utódlás ( család,közösség,nemzet ) érdeke, ezért mindig is folyt és folyik is küzdelem a népszaporulatért. Bár a " természet szabályoz " , de a társadalom beavatkozik. A hatalmi erőknek mindig igen erős beleszólási igénye volt a szaporodás kérdésébe. A nagy alapvallások kemény , kikerülhetetlen törvényekkel biztositották befolyásukat e téren. Minnél távolabb vannak a vallások a polgárosulás értékeitől - az egyéni szabadságtól , és modernségtől - annál keményebb szabályok és tilalmak alapján akarnak beavatkozni az élet egészsébe. Hasonlóan a világi hatalmak , amelyekben az élet alapkérdései hatalmi kérdések lesznek. Hiszen a hatalom sokszor törekedett a magánélet kisajátitására , hogy közérdekké tegye saját érdekét. Igy a hatalom erejének bizonyitására a gyerekszaporulat felletti döntést is befolyása alá vonja. Minnél távolabb van a hatalom a szabadságjogoktóűl és az emberi autonómiától, a tudomány rendelkezési eszköztárától, annál erősebb a beleszólási igénye az életnek erre a területére, arra , hogy törvényekkel regulázza s egyben a lelkekbe is beépitse hatalmát.

Napjainkban az emberi önrendelkezés több céljáért folyik a küzdelem. A természeti kötöttségek és meghatározottságok oldásáért , hogy azok emberérdeküvé formálódjanak. A különféle nézeteket nyilvánvalóan ideológiák , hitvallások és eszközök erősitik meg. A test -lélek feletti hatalom diktátumai ütköznek az önrendelkezés érdekében érvelő polgár jogi mozgalmakkal. Az egyéni döntés szabadságának korlátozását mindig valamilyen magasabbrendű eszme, vagy elv igazolja. Valóban ott a kérdés, hogy mikor , kinek van joga dönteni a gyermekvállalásban ? A magasabb érdekeknek nyilvánitott döntések azért jöttek létre , mert nem lehet az emberekre , és különösen az asszonyokra bizni a legfontosabb életkérdésekben a döntést. Ezért is a kérdés : VAN- E EMBERI JOGA A NŐNEK ?

Van -e joga az embernek , az egyénnek, különösen az embernek évezredek óta nem tekintett, jogtalanság állapotában tartott nőnek ( " asszonyállatnak " ) arra, hogy "átformálja" a természetet, kivált , ha " megtagadja " ezzel a szülés többszörösen is szentesitett kötelességét, és ezzel a természet és a vallás erkölcse ellen cselekszik. A női választás sok fundamentális tabut megsért : természeti elvet , biológiai kötelezettséget , történeti elvet , vallási parancsokat , közösségi érdekeket , vélt és képviselt magasabb érdekeket, és a férfi hatalmat is. Az abortusz szabadságáért folyó emberi jogi küzdelmeknek az a targikus ellentmondása, hogy a nőben a magzat megőrzésének ösztönös testi-lelki kötöttsége szembekerül valamilyen célracionális döntéssel. Feloldhatatlan dilemma ez , mert amikor a nő küzd az abortusz szabadság jogáért , egyszersmind küzd a kinzó megfosztás választható jogáért. A kinzás itt valóságos, hiszen igaz a testi szenvedés , mert a női test legérzékenyebb, legbensőségesebben védett részéből szakitanak ki erőszakkal egy darabot. És igazi lelki szenvedés, mert át kell élnie a megfosztás vesztességét.

A szülésekben és a szaporodásban benne van egy társadalom életállapotának kifejeződése. Ha azt feltételezzük , hogy a jólét és a biztonság a feltétele a gyerek szabad , és önkéntes vállalásának, akkor e logika szerint a jőlét több gyereket , a nyomor kevesebb gyereket jelent.

Pedig a valóság csaknem forditott. Mindenképpen ellentétes tendenciájú , mint a halálozás. A korai halál egyértelműen a társadalom anyagi -kulturális - civilizatorikus alacsony szintjének a függvénye. A gyerekszaporulat esetében világméretekben ez forditva van : minnél magasabb civilizatorikus szinten élnek egy országban, annál tudatosabb a gyerekvállalás, van családtervezés, kivánatos és korlátozotabb a gyerekszám. Minnél rosszaabak a társadalmi-gazdasági feltételek és egyenőtlenebbek az elosztási viszonyok, minnél nagyobb nyomorban és tudatlanságban élők tömege , annál magasabb a gyerekszaporulat. Ez más megfogalmazásban azt is jelenti , hogy a társadalom fejlettsége és a szaporodás szabályozása között erős korreláció van.

2010. szeptember 17., péntek

FONTOS EMBER ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGY
Solymosi Tamás 2003-ban megjelent cikke

A magyar egészségügy hosszú évek óta mélyülõ válságának okait és jelenségeit elemezni sokak számára lerágott csontnak tûnik. Jelen írás egy eddig alig említett, illetve néven nem nevezett körülményre szeretné a figyelmet ráirányítani. A magyar társadalom elitjének felelõsségére.

A magyar társadalom elitjének nincsen személyes tapasztalata az egészségügy valós állapotáról.

A magyar egészségügy infrastruktúrája rendkívül lepusztult. A kórházi-rendelõintézeti zsúfoltság, a felújításra váró épületek, a hajszolt orvosok, az ellátás embertelen körülményei a beteg ember számára testi-lelki szenvedése mellett külön megterhelést jelentenek. Aki megteheti, reflexszerûen különutas megoldást keres. Fontos ember megteheti. Fontos ember számára elképzelhetetlen, hogy 10 percnél többet várakozzon, hogy nyolcágyas kórteremben feküdjön, hogy ne az elérhetõ legjobbnak tartott orvos foglalkozzon vele. Fontos ember számára elfogadhatatlan, hogy a mezei állampolgár által is járható, szabványos úton gyógyuljon.

Fontos ember tudja, hogy milyen állapotban van a magyar egészségügy, de nem tapasztalja meg. A megkülönböztetõ elbánás következtében jobbat tapasztal, mint amirõl hall és olvas. Ez az optikai csalódás az élet más területeire nem vagy csak sokkal kisebb mértékben jellemzõ. Fontos ember ugyanannyit fizet a benzinért, villanyáramért, ma még többnyire "állami" általános iskolába íratja gyermekét, és ugyanabba a Balatonba lógatja a lábát (bokáját), mint a többiek, ha nem is a szabad strandról. De Fontos egészen más egészségügyi ellátásban részesül, mint Mezei.

A magyar társadalom elitje megcsapolja a közfinanszírozott egészségügy szolgáltatásait.

Fontosék számára egy külön kórházat mûködtetünk, közpénzbõl. Fontos embert nem a kezdõ szakorvos, hanem a nagy tapasztalatú, jó nevû orvos vizsgálja és operálja, aki a fontos ember banális problémájára - szakmailag indokolatlanul - fordított idõt a valóban az õ nagy tapasztalatát igénylõ, súlyosabb állapotban lévõ mezei polgártól veszi el. Fontos ember betegsége esetén a külön- szoba mellé nagyon sokszor külön nõvért is kap, de mindezekért a hazai viszonyokhoz képest kiemelt szolgáltatásokért Fontos nem fizet, a korlátos szolgáltatásokból csak a mezei állampolgár rovására nyerhet extra ellátást.

Az elitnek érdeke fûzõdik az egészségügybõl történõ forráskivonáshoz.

A magyar állam a GDP-bõl sokkal kevesebbet fordít az egészségügyre, mint amire a társadalom jövedelemtermelõ képessége alapján képes lenne. A WHO adatai alapján vásárlóerõ-paritáson számolva a cseh egészségügyi közkiadások 50 százalékkal, a szlovén pedig 80 százalékkal haladja meg a magyar értéket, miközben Csehországban az egy fõre jutó GDP értéke csak 16 százalékkal, Szlovákiában 39 százalékkal magasabb, mint nálunk. E két országgal összevetve 225, illetve 840 milliárd (vásárlóerõ-paritáson 675, illetve 1150 milliárd) forint hiányzik évente a magyar egészségügyi közkiadásból. Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy Európa egyik legbetegebb nemzete vagyunk, ez az aránytalanság még kirívóbb. A véges költségvetési forrásokért folyó kõkemény lobbiharcban ezt az évi több százmilliárd forintot oda lehet csoportosítani, ahol az elit közvetve vagy közvetlenül érdekelt. Az elit ezzel a mezei állampolgár egészségügyi ellátásától elvont közpénzzel is a maga, illetve az általa fémjelzett gazdasági-politikai erõcsoportok pozícióját javítja.

A politikai elit elszabotálja az egészségügy átalakítását.

Az egészségügy átalakítása rövid távon nagyon jól artikulálható, és valós érdeksérelmeket okoz. Egészen biztos, hogy az a kormányzat, amelyik elszánja magát erre, az azonnali bukását kockáztatja. Az egészségügy több éve ténylegesen az összeomlás állapotában van. A romeltakarító szerepe hálátlan szerep, miközben az új épület átadásának hálás feladata csak évekkel és ciklusokkal késõbb aktuális. Ezért a négyéves ciklusokban gondolkodó politikai hatalomnak komoly érdeke fûzõdik ahhoz, hogy a piszkos munkát ne neki kelljen elvégeznie. Ne legyenek kétségeink afelõl sem, hogy az orvosok egy szûk, havi 500000-2000000 forintnyi feketejövedelmet szerzõ csoportjának komoly egzisztenciális érdeke fûzõdik az átalakítás halogatásához. Igen nagy az õ felelõsségük az orvosokkal szembeni sokszor ellenséges társadalmi közhangulat kialakulásában. Az orvostársadalom nagy részével ellentétben ezek a kollégáink elemi módon ellenérdekeltek abban, hogy a bûnös hálapénzrendszer megszûnjön, azaz ellenérdekeltek az orvosi fizetések méltányos rendezésében és a paraszolvencia megszüntetésével szükségszerûen együtt járó egészségügyi reformban.

Van-e olyan, hogy "megoldás"?

Mielõtt megpróbálnánk válaszolni, talán érdemes egy kis kitérõt tenni. Az európai társadalmak egyik fontos összetartó eleme a társadalmi szolidaritás elve. Az egyes országok gazdasági helyzetétõl, sõt politikai rendszerétõl is függetlenül az jellemezte kontinensünk túlnyomó részét, hogy a társadalom gazdasági-politikai elitje adók és járulékok formájában nagyobb részt biztosított jövedelmébõl a mindenki által elérhetõ állami szolgáltatások biztosítására. Az elit nem önszántából tette ezt, a társadalom hosszú évtizedek harca árán kényszerítette rá elitjét erre a közteherviselésre. E társadalmi szolidaritás kialakításában nyilvánvalóan benne van a keresztény európai hagyomány és a XIX. században virágzásnak indult szociáldemokrácia részben egymást erõsítõ, részben egymástól független hatása. Az elit cserébe olyan nyugalmas közállapotokat nyert, melyek közepette addig sosem látott mértékben növelhette saját anyagi-hatalmi erejét.

Az egyik lehetséges út tehát az lehetne, ha a társadalom rákényszerítené az elitet a korábbi közmegegyezéshez való visszatérésre. Sajnos be kell látnunk, hogy a társadalom ehhez ma gyenge. Hiába élünk de jure demokráciában, ha a demokráciából annak éppen az esszenciája hiányzik, a polgár. Az öntudatos, önkéntes jogkövetõ, mások jogait is betartó és betartató állampolgár. Bármilyen kínos is, de a helyzet ma (még) az, hogy választott vezetõink majdnem olyan távol vannak az egyszerû néptõl, mint voltak 40 éven keresztül az elnyomóink. Mivel a véleményformáló újságírók egészségügyi ellátásukat tekintve az elithez tartoznak, nem érzékelik a probléma valódi súlyát. Így nem véletlen, hogy a tényleges helyzet bemutatásában, netán a felelõsség feltárásában jóval kevésbé számíthat a médiára a társadalom, mint más ügyekben.

Mondhatnánk: a politikai hatalom felismerve a föntieket, talán meg is próbálkozhatna azzal, hogy a közjót elõtérbe helyezi. Sajnos ez az út egyelõre (?) járhatatlannak tûnik. A Magyarországon is uralkodóvá vált magángazdaság képviselõi és a közjó ügyeit intézni hivatott politikusi réteg - vegyük észre - jóformán egybeesik. Aki egyik nap bankvezetõ, másnap miniszter, aki egyik nap egy gazdasági konglomerátum vezetõje, másnap miniszterelnök. És amint politikai súlyt szerzett egy parlamenti képviselõ, azonnal bekerül ilyen-olyan félállami vállalatok igazgatótanácsaiba, felügyelõbizottságaiba. A politikai elit akkor tenne lépéseket az egészségügy átalakítása érdekében, ha ezt hatékonyan politikai tõkévé konvertálhatná. A fent leírtak miatt ez nemigen következhet be, marad tehát az ellenérdekeltség.

Jelen írás az elit felelõsségét boncolgatta, de nem feledkezhetünk meg a társadalom egészének közállapotairól sem. Az állampolgárok nagy részébõl hiányzik a tevõleges szolidaritás. A család határain túl nagyon kevesen néznek. Azt szívesen venné mindenki, ha a nála gazdagabb többet fizetne a közösbe, de egyre kevesebben vallják a szolidaritási elv lényegét, miszerint a nálam szegényebb viszont kevesebbet fizet ugyanazért. A társadalom és az elitje közötti hasonlóság ugyanakkor nem menti a politikai döntéshozókat. Õket azért is fizetjük meg közpénzekbõl az átlagosnál sokkal jobban, hogy a társadalom számára hasznos módon vezessék az országot. Ha ehelyett saját önös érdekeik szerint tulajdonképpen kijátsszák a társadalom egyes csoportjait egymás ellen, az finoman szólva nem az a feladat, amivel õket megbíztuk.

Ha az elit logikáját követjük, akkor a valószínû megoldást (?) a kötelezõ magánbiztosítás elvén alapuló, amerikai típusú rendszer jelenti majd - a társadalom minden tagját védõ szolidaritáson és a társadalombiztosítás elvén alapuló valódi reform helyett. Ebben az esetben nem a társadalom egésze alkotja a kockázati közösséget, hanem a kockázati közösségek vagyoni helyzet szerint rétegzõdnek. Itt is szolidárisak a befizetõk a hozzájuk hasonló vagyoni helyzetben lévõ befizetõkkel. Értelemszerûen minél jobb valakinek a vagyoni helyzete, annál magasabb színvonalú szolgáltatásban részesül.

Egy bizonyos alapellátást, egy "nyomoregészségügyet" valószínûleg minden állampolgárának biztosít a hatalom a jövõben is. De a ma még - legalább papíron - ingyenes szolgáltatásokért fizetni fog az állampolgár. Ne legyenek illúzióink, maradnak emberek ellátatlanul. A társadalom legszegényebb harmadából még többen fognak gyógyítható betegségben meghalni.

Ha többé-kevésbé sikeres lesz az átalakulás, és a magánbiztosítók költségei (mûködtetés + profit) nem lesznek sokkal nagyobbak, mint a mai tb költségei, akkor a társadalom egy jelentõs része számára a szolgáltatás mai színvonala tartható lesz, a felsõ 10-20 százaléké érzékelhetõen javul majd. Ráadásul a rendelõk modernek lesznek, a falak tiszták, az elõjegyzési rendszer - ha egyre hoszszabb listákkal is, de - átlátható lesz; világosan lehet tudni, ki mikor kerül sorra - legyen az vizsgálat vagy mûtét. Aki fizetni tud, bejut, aki többet tud fizetni, hamarabb kerül sorra. Sokan, nagyon sokan azonban kívül rekednek majd.

Kérdés, képes-e a társadalom a szolidaritás évszázados intézményének megvédésére. Képes-e a XXI. század magyarja, fõként a derékhad belátni, hogy a nemzet jövõje érdekében többet kell a közösbe adnia a nála szegényebbnél? S ha igen, lesz-e ereje ezt a nemzetmegtartó akaratot az elitjére rákényszeríteni?

Solymosi Tamás és Szánthó András

orvosok

DHEA- megvan a gyógymód a magas FSH-ra ?

A magas FSH / alacsony AMH, korai petefészek-kimerülés DHEA-val történő kezelésével kapcsolatban a neten magyar nyelven eddig nem volt semmilyen értékelhető információ. Ezt a hiányt ezennel pótolom :)

A DHEA számomra eddig elég fehér terület volt; csak nagy vonalakban a lényeget tudtam róla: olyan természetes előhormon, amely a szervezetben női ill. férfi hormonná is képes átalakulni (= ösztrogénné / tesztoszteronná).

Jó másfél éve, amikor a magas FSH-val kapcsolatban kerestem sikersztorikat (mert akkoriban még azt hittem, hogy az én 10 körüli, (egyszer 14.5-es) FSH-m az magas...muhhahha...), olvastam először a magas FSH DHEA-val történő kezeléséről (ki gondolta volna, hogy nem is olyan sokára nekem is nagy szükségem lesz rá... :(Egy fórumbejegyzésről van szó, amit akkor el is mentettem magamnak.

A lényeg, hogy a lány leállt a fogamzásgátlóról 2006-ban, és utána már egyszer sem jött meg neki magától. Számtalan progeszteronnal meghozott mensturáció után végül meddőségi specialistához fordult, ahol is kiderült, hogy 98.3 volt az FSH-ja. Több mesterségesen meghozott menstruáció után is a legalacsonyabb FSH-ja 57.6 volt. Az orvosa említette neki, hogy hallott egy ausztrál tanulmányról, amit magas FSH-s + inszemes nőkön végeztek. Ezek a nők DHEA-t kaptak, ami levitte az FSH-jukat olyan szintre, hogy már képesek voltak inszeminációval teherbe esni. 

A doki adni akart ennek egy esélyt az ő esetében is. 30 napja szedte már a DHEA-t, amikor megnézték az FSH-t, ami 7.2 volt...!!! Nem sokkal később élete első inszemére is sor került (abban a ciklusban 9.4 volt a 3. napi FSH és rá 9 napra volt az inszem), és pozitívat tesztelt... Most (2007) 25 hetes terhes, kislányt vár és iszonyatosan hálás az orvosának és azoknak, akik ezt a tanulmányt elkezdték Ausztráliában. Mindenkinek, akinek ilyen extrém magas FSH-ja van, azt üzeni, hogy NE ADJÁK FEL!! Beszéljenek az orvosukkal a DHEA-ról.

Ennyit tudtam tehát a dologról, és ennél jobban nem is merültem bele, mivel nem voltam érintett. 

Most azonban, a DHEA-val együtt kaptam egy több oldalas, remek összefoglalót is a klinikán. Ahogy beleolvastam, leesett az állam - ha ez mind igaz, akkor ez tényleg egy fantasztikus esély az extrém magas FSH-val küzdőknek is!! Elkezdtem utánaolvasni az amerikai fórumokon is, és több sikertörténetbe is botlottam (olyanra is, aki a DHEA segítségével 44 évesen egészséges ikreket szült, holott előtte pocsékul reagált a stimukra, korábban nemigen volt értékelhető petesejtje és számtalan olyan történetet is találtam, ahol a DHEA-val természetes úton sikerült teherbe esni úgy, hogy korábban törölni kellett az IVF-et a stimukra való gyenge reagálás, leszíváskor üres tüszők miatt...)

Milyen esetekben használják?

Asszisztált reprodukciós eljárásokban és főleg a stimulálásokra gyengén reagálók esetén, korai petefészek-kimerülés, csökkent petefészektartalékokkal rendelkezők petefészekstimulációja esetén (amit aztán lombik vagy inszem követ)

A lényeg, hogy napi 50-75 mg dehydroepiandrosterone (DHEA) adagolása minimum 4 hónapon át,  akár természetes úton történő teherbeesést is eredményezhet, ill. nagymértékben javítja az inszeminációk / lombikok kimenetelét olyan nőknél, akik csökkent petefészektartalékokkal, korai petefészekkimerüléssel lettek diagnosztizálva. 

Pozitív hatást bizonyítanak a tanulmányok a petesejt- ill. az embrióminőségben, még 40-47 éves nők körében is. Nőtt az euploid embriók száma, csökkent a vetéléseké. Jelentős mellékhatások nem jelentkeztek. 

A DHEA-t az asszisztált reprodukciós eljárásokban 2000-ben alkalmazták először, olyanok esetében, akik nem vagy nem jól reagáltak a stimulálásokra. Az elmúlt évtizedben a DHEA rengeteg specialista érdeklődését keltette fel a Premature ovarian failure (POF), Premature ovarian aging (POA) ill. a Diniminished ovarian reserve (DOR)-ban szenvedő, babára vágyók nők kezelésére.

Történelmileg, a DHEA-t először egy német biokémikus, Butenandt különítette el, aki 1939-ben kémiai Nobel-díjat is kapott. A későbbiekben elismerték a DHEA öregedésgátló hatását (mindkét nemben), ami arra motiválta a tudósokat, hogy még alaposabban és mélyebben kezdjék tanulmányozni; főleg a szaporodásban betöltött szerepét.

Még 70 évnyi kutatás után sem értjük azonban teljes mértékben a DHEA élettani szerepét és hatását a petefészkekre.

Az első eredmények

2000-ben jelentek meg az első esettanulmányok nők DHEA kezeléséről. 2 hónapon át, napi 80 mg-os dózist írtak fel 5 ismeretlen eredetű meddőséggel küzdő 41 alatti nőnek, akik FSH értékei 20 mIU/ml alatt voltak. Ezen nők mindegyike gyengén reagált korábban a magas dózisú gonadotropin stimulációra (ösztradiol csúcs 500 pg/ml alatt, érett tüszők száma 2 vagy az alatt). A kezeléssel (DHEA + stimuláció) egyikük végül ikerterhességet ért el (IUI-jal), de mind az öt esetben megtriplázódott az ösztradiol értéke és megduplázódott a peték száma.

Egy egyedi eset

Egy 43 éves nő - akinek korábban magas dózisú FSH stimulációval is csak 2 petét sikerült produkálnia -  úgy kezdett DHEA-t szedni, hogy erről nem értesítette az orvosait. 9 hónapnyi folyamatos DHEA szedés mellett 18 petét sikerült stimuláció után leszedni. Az újabb leszívásokkal együtt összesen 66 embriót fagyasztottak le neki.

Három másik nő gyenge petefészekfunkciókkal és magas FSH értékekkel szintén DHEA kezelést kapott. Közülük kettőnek lombikkal sikerült klinikai terhességet elérnie (klinikai terhességnek azt nevezzük, ami magas HCG-szinttel ÉS ultrahanggal is igazolt (látszik a petezsák vagy a szívverés). Ez arra bíztatta az orvosokat, hogy az elkövetkezendő években több nőn is kipróbálják a DHEA-t, aztán az ezekről született tanulmányokat különböző szaklapokban publikálták. Az egyik ilyen prezentációban 50 magas FSH-val rendelkező nőt kezeltek DHEA-val (25 mg napi 3x) minimum 4 hónapon át a lombik előtt. 32%-nak sikerült teherbe esnie, 46.4%-a a terhességet elért nőknek 42 éves kor alatt volt, 13.6%-a pedig fölötte.

Lombik sikeresség DHEA előtt és után

Egy nagyon érdekes tanulmányt publikált Barad és Gleicher, melyben 25 nőnek volt lombikja DHEA kezelés előtt és után is. Ezen nők legtöbbjének a donor petesejt lehetőségét javasolták az orvosok, ők azonban ehelyett inkább a DHEA kezelést választották nagyjából 16 héten át, amit aztán lombik követett.

Pont ugyanolyan petefészek-stimuláló protokollt alkalmaztak a DHEA kezelés előtti és utáni lombikban is. A DHEA kezelés után nőtt a megtermékenyült peték, a jól osztódó embriók és a visszaültetésre alkalmas embriók száma, a leszívott peték / embriók aránya. Összefoglalva, a DHEA kezelést jól tolerálta az összes páciens, és több petét és embriót produkáltak, ahogy a petesejtek és embriók minősége is javult.

Egy 2007-es, kontrollcsoportos tanulmány

190, DOR-ral (diminished ovarian reserve) diagnosztizált, 30 év fölötti nőt vizsgáltak. Két csoportra osztották őket és mindkét csoport ugyanazt a petefészekstimulációs protokollt kapta.

89 nő alkotta az egyik csoportot, és ők napi 3 x 25 mg DHEA kezelést kaptak minimum 4 hónapon keresztül, hogy meglegyen a lehetősége a természetes teherbeesésnek. Azok, akik nem estek teherbe spontán, mentek tovább lombikra.

109 nő alkotta a kontrollcsoportot, akik meddőségi kezelést kaptak, de nem DHEA-t. A törlési ráta 14.3% volt a DHEA csoportban és 25.7% a kontrollcsoportban. A klinikai terhesség aránya 28.1% volt a DHEA csoportban és 10.9% a kontroll csoportban. A vetélési arány (klinikai terhességenként) 20% volt a DHEA csoportban és 36% a kontroll csoportban.

DHEA és a Korai Petefészek-kimerülés (premature ovarian failure - POF)

2009-ben Mamas and Mamas publikált egy tanulmányt, amely 5 korai petefészek-kimerüléses nőről szólt, akiket DHEA-val kezeltek. Az első nőnek donor petesejtet javasoltak. Ekkor már 9 hónapja nem volt menstruációja, az FSH értéke pedig 102 mIU/ml volt. DHEA lett neki felírva, hogy megkíséreljék növelni az ösztrogén mennyiségét, mert az oestradiol valerate-re nem reagált, amit a petesejt-donáció előkészítéséhez szükséges méhnyálkahártya-vastagság elérése céljából írtak fel neki. Meglepő módon, 2 hónapnyi kezelésen belül visszatért a menstruációja, és a harmadik DHEA-s hónapban természetes úton teherbe esett, majd egészséges kisfiút szült.

A másik négy nő 3-6 hónapon át kapta a DHEA-t és mindannyiuknál csökkent az FSH érték

A továbbiakban még 14, korai petefészek-kimerüléssel diagnosztizált, DHEA kezelésben részesülő,  36-40 év közötti nő lett a tanulmányhoz adva. Ezen nők FSH értékei 62-től 98 mIU/ml-ig terjedtek, valamint 6-9 hónapja már nem menstruáltak. Nyolcan közülük természetes úton teherbe estek 3-7 hónapnyi terápia során. Mindössze egy vetélés történt.  A hat nő közül, akiknek nem sikerült teherbe esnie 6 hónapnyi DHEA kezelés során, öt mutatott magas FSH értékeket (>40 mIU/ml), valószínűleg kétoldali petefészek-endometriózis műtét következtében, egy pedig, akinek idült petefészek-kimerülése volt, nem reagált egyáltalán.

DHEA hatása idősebb nők esetében

Minden cikk a DHEA kezelés pozitív hatásairól számol be az asszisztált reprodukciós eljárásokban, még a 40-47 év közötti nők esetében is, azzal, hogy jelentősen javítja az IVF kimenetelét.

A klinikai terhességi ráta 27.3 és 16.7% között változott a 40-44 éves korosztályban. Bár a különböző specialisták különböző petefészekstimulációs protokollokat alkalmaztak, a DHEA lehetőséget nyújtott, hogy enyhébb ám mégis ugyanolyan hatékony és költségkímélőbb protokollt válasszanak. A legnépszerűbb az IVF volt, bár IUI-t is alkalmaztak, ahogy az újonnan bemutatott és nagyon ígéretes IUTPI-t is.

Vetélés-csökkentő esetek

Egy nagyon érdekes tanulmány számolt be arról, hogy a DHEA-s támogatás - különösen a 35 év feletti nők esetében - jelentősen csökkentette a vetélés lehetőségét, amely a csökkent aneuploid embrió rátának tulajdonítható, mivel az aneuploidy a reproduktív öregedés egyik következménye.

DHEA és a nemek aránya

Létezik egy tanulmány, amely szerint a DHEA kezelés után született babák többsége kisfiú, ami valószínűleg az intrafollikuláris tesztoszteron vagy más androgén szintekhez kapcsolható a DHEA-t szedő nők körében, azonban ennek megerősítésére több tanulmányra van még szükség.

Mellékhatások

A mellékhatások minimálisak. Magas dózisban mellékhatás lehet az akné, a szőrnövekedés az arcon és alkalmanként a hang mélyülése. Egy másik tanulmány egy nőről számol be, aki a petesejt-termelés fejlesztésére szedte a DHEA-t, és rohama lett, így külön figyelmet kell fordítani azokra a nőkre, akik hajlamosak rohamokra.(megj.: én a különböző fórumokon a gyorsabban zsírosodó ill. elvékonyodó hajat is olvastam tünetként, de főleg aknékról számolnak be)

Általános észrevételek

A DHEA váratlan megoldást kínált rengeteg olyan nőnek, akiket POF-fal, DOR-ral vagy POA-val diagnosztizáltak és gyengén reagáltak az ovuláció-stimulációs protokollokra. A DHEA nélkül az ovuláció-indukcióra a specialistáknak magas dózisú hormonokat kellett volna felírniuk, vagy drágább protokollokat alkalmazni, a legtöbb esetben minimális reakcióval és bizonytalan kimenetellel. A petesejt-donáció lenne ilyenkor az utolsó lehetőség, amit - főleg a 40 év alatti nők -nehezen fogadnak. Minden nőnek választási lehetőséget kell nyújtani, amivel elérhetik céljukat: hogy saját biológiai gyermekük legyen minimális erőfeszítéssel és költséggel.

forrás: Leonidas Mamas and Eudoxia Mamas: Dehydroepiandrosterone supplementation in assisted reproduction: rationale and results
Neogenesis IVF Centre, Athens, Greece


Ajánlott olvasmány még a Neogenesis IVF Centre honlapja is, ahol részletesen írnak a DHEA-ről és a POF-ről, és a fenti eseteket is részletesebben mutatja be.  Ezen az IVF klinikán 2006-ban kezdték a DHEA-t használni, a legelső esetben még csak egy nagyon magas FSH-s donorpetesejtes jelölt méhnyálkahártya-vastagítására, aztán az orvosok is meglepődtek a sikeren (ld fent).

A High FSH Clinic direkt a MI eseteinkre specializálódott (POF, POA & DOR). Korai menopauzás, korai petefészekkimerüléses 40 alatti, 40 - 130 mIU/ml FSH értékekkel rendelkező nőket kezelnek DHEA-val, hogy levigyék az FSH-t és fokozzák a termékenységet.

Amióta a publikációik, eredményeik megjelentek a szaklapokban, nagyon sok IVF központ vezette be a DHEA kezelést szerte a világon, segítséget nyújtva rengeteg magas FSH-val küzdő nőnek.

Egy 2010-es felmérés szerint a világ meddőségi központjainak több, mint harmada ekkor már rendszeresen alkalmazta a DHEA-t.

Az elmúlt években számtalan kutatás igazolta, hogy a DHEA

- javította az IVF terhességi rátát
- növelte a pete és embrió számot
- növelte a pete és embiró minőséget
- csökkentette a kromoszóma rendellenességes embriók számát
- csökkentette a vetélési kockázatot
- rövidítette az időt a terhességig
- növelte a természetes teherbeesés esélyét

Őszintén remélem, hogy előbb-utóbb a magyar klinikákhoz eljutnak ezek az információk és beveszik a protokolljukba ahelyett, hogy azonnal donorért küldenének :(

A DHEA mellett újabban egyre több klinika alkalmazza sikerrel a Saizen-t is, ami gyakorlatilag egy növekedési hormon és segít a petesejtek minőségének és mennyiségének növelésében. A külföldi fórumokon utánaolvasva több DHEA-s vagy DHEA + Saizen-es sikertörténetet is lehet találni, olyat is, aki 8 IVF transzfer után (!) próbálta a Saizen-t és a 10. IVF ciklus lett végül sikeres, ahol - az IVF-et megelőző 12 hétben - napi 75 mg DHEA-t is szedett és CoQ10-et is.

És akkor a slussz poén: bár a DHEA a legtöbb országban kizárólag receptre kapható, olvastam, hogy az USA-ban például recept nélkül is hozzá lehet jutni, sima étrendkiegészítőként, egészségmegőrzőként árulják gyakorlatilag... Hitetlenkedve csekkoltam le az ebay-en, és tényleg, akárki szabadon hozzájuthat DHEA-hoz (Dehydroepiandrosterone)... és hozzáteszem, hogy kb. negyedannyi áron, mint amennyit én fizettem érte itt, pedig nekem orvos írta fel... csak úgy mondom.

Akit érint, beszélje meg a meddőségi kezelőorvosával ezt a lehetőséget, szerintem mindenképp érdemes!! Engem legalábbis azonnal meggyőzött, el sem gondolkodtam rajta, hogy nemet mondjak az orvosomnak és ne kezdjem el szedni.